Útáltam általános iskolába járni. Nem volt pénzünk szép ruhákra, így a mások által már nem hordott, nem feltétlenül a legjobb minőségű ruhákban jártam. Emellett olyan szemüveget kellett hordanom, aminek az egyik szeme le volt ragasztva. Gondolhatod, hogy milyen általános iskolai éveim voltak…
Kiközösítés, csúfolás, ítélkezés. Nem voltak barátaim.

Na de aztán bekerültem a középiskolába. Ekkor én voltam a “világ” közepe. Tiszteletlen voltam a tanárokkal, nem tanultam és sokat lógtam. Viszont voltak barátaim. Imádtak a nagy szám miatt. Én voltam a nagymenő, aki mindenkit megvéd és mindig ott van a bajban.

Viszont egyszer a középiskolai évek is véget értek. Ekkor jött ám az újabb csalódás.

Rájöttem, hogy mit műveltem egészen idáig. Kislányként ki voltam közösítve, ezért a középiskolában a tiszteletlenséggel akartam felhivni magamra a figyelmet, tartozni valahová.
Amikor pedig felismertem, hogy ezzel a jövőmet tettem tönkre és helyre szeretném hozni, végül ugyanott voltam, mint ahonnan elindultam. Egyedül.
Elkezdtem továbbtanulni, a jegyeimet javítani, illetve összejöttem a jelenlegi párommal.

Ezen események hatására fokozatosan eltávolódtak az általam barátnak hitt emberek. Végül talán, ha egy maradt.
Innentől kezdve (19 évesen)nagyon nehezen tudtam másokkal kapcsolatot létesíteni, barátkozni. Igyekeztem nagyon nyitott lenni. Többféle programon részt vettem, sokféle emberrel volt szerencsém találkozni. Igyekezetem ellénre végül nem igen szövődtek igazán mély, tartós barátságok. Ez nagyon megviselt. Azt hittem nem tartozom sehová, velem van a baj.

Azóta eltelt már több, mint nyolc év, de még most is nehezen megy.  Az évek során viszont megváltozott valami. 
Vannak napok, amikor olykor magányosnak érzem magam. Sokáig törtem magam, hogy legyenek barátaim, hogy szeressenek. Viszont talán pontosan az örökös megfelelés, a túlzott akarás miatt nem igazán ment.

Mára már nincs álarc, nincs megfelelés. Hosszú ideig elbújtam, megalázkodtam, csakhogy mindenki kedvében járjak, de nem mentem vele semmire.
Így inkább megmutatom, hogy milyen vagyok igazán. Hogy milyen értékrend szerint élem az életem.

Az én világomban a szeretet és a figyelmesség a legnagyobb erény. Hiszek abban, hogy mindenki számára van hely ebben az országban. Hiszem, hogy nincs szükség álarcra és hatalmi játszmákra, mert mindannyian nyerhetünk.
A folyamatos ítélkezés, pénzhajhászás és versengés helyett, inkább a támogatásra, az összefogásra és egymás segítésére kellene koncentrálni.

Így legjobban saját magamhoz, tartozom, mégis mindenkihez. 

Ha te is szeretnél ilyen világban élni, akkor tarts velem. 

Bízom benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerint így van.