Egy nehéz sorsú kislány rácáfolt minden statisztikára, és kitört a szegénységből…

Sokat gondolkoztam azon, hogy szükséges e magamról beszélnem. Ki is vagyok… Számít ez? Hiszen csak az a lényeg, hogy csináljuk, nem?

Ennek ellenére azt gondolom, hogy a történetem sokaknak erőt adhat, és segíthet megérteni, miért csinálom, amit csinálok. Ezért szeretném elmesélni neked, miként is lettem az, aki ma vagyok.

Garantálom, hogy mire a végére érsz, egy kicsit máris több leszel, mint előtte voltál, és egy kicsit szebbnek látod majd a világot, mint most.

Hadd meséljek hát egy történetet egy lányról, aki a poklok poklát járta meg, hogy végül megvalósíthassa az álmait…

„A szüleim a mai napig nagyon szeretik egymást. Az öcsémmel nekünk volt a legboldogabb gyerekkorunk, mindenünk meg volt.”

Álmomban legalább is…

Az öcsémmel egy alkoholista apa, és egy folyamatosan az igát húzó anyuka gyermekei vagyunk. A gyermekkorunkat legalább nyolc albérletben, kiszolgáltatott környezetben éltük Szegeden. Ebben a gyerekkorban a szeretetnek és az elismerésnek helye nem volt. Ezeket felváltotta az örökös ordibálás, a hetente szétvert lakás, és a lelki terror.

Elég hamar fel kellett nőnöm

Az életemnek a legnehezebb időszaka talán akkor kezdődött, amikor 15 éves voltam. Ebben a korban fogtam fel először igazán, hogy miben is éltem. Ekkor kezdtem el a középiskolát, és döbbentem rá, mennyire rossz körülmények között is élünk másokhoz képest. Emlékszem, hogy négyen laktunk egy 30 négyzetméteres lyukban, ahol még mosdó és fürdőszoba sem volt! A kert végébe jártunk télen… Sokszor enni sem volt pénzünk, szó szerint.

Édesapám rendszeresen jött haza ittasan, és olyankor mindig jelenetet rendezett: ordibált, és fizikálisan bántalmazott minket. Egyik alkalommal pont mennem kellett egy természettáborba a gimnázium megkezdése alkalmából.

Édesapám előző este rongyosra itta magát, hazajött és elkezdte a szokásos jelenetét. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem velünk kezdte, hanem az akkori főbérlőnkkel. Betörte a főbérlő ajtaját, és óriási patáriát rendezett. A betört ajtó szétszakította a karját a csuklójától a könyökéig és patakokban ömlött belőle a vér. A vér végigfolyt az egész udvaron, majd a mi lakásunkon is. Hajnalban jött a mentő és a rendőrség is.

Így mentem még aznap reggel a táborba. Amikor öt nap elteltével hazatértem a táborból újabb hasonló estében volt részem. Ez számomra mondhatni megszokott volt. Így éltem le több, mint a fél életemet. Nem csoda, hogy kialvatlanul mentem minden nap az iskolába, és az önbecsülésem a nullával volt egyenlő.

Amikor elkezdtem a középiskolát már tudtam, hogy másoknak szeretnék segíteni. Azt akartam, hogy senki másnak ne jusson ez az élet. Azt akartam, hogy minden embernek legyen kire számítania.

Viszont mint sok tinédzsernek, a középiskolában a bulizás és a lógás nekem is fontosabb volt, mint a tanulás. Ennek meg is lett az eredménye. 19 évesen ott álltam érettségi bizonyítvány nélkül. Ekkor ismertem fel igazán, mennyire elrontottam mindent. Persze, akkor még szüleimet, a tanáraimat, és az egész világot hibáztattam ezért. Nem mellesleg, gyűlöltem és szégyeltem is magam egyszerre.

Édesapám mindig azt mondogatta nekem, hogy buta vagyok, és soha nem viszem majd semmire. Szerinte a középiskola sem nekem való, mert hiába tanulok, hülye maradok.

A kezdetek: talpraállni a nulláról

De ekkor jött egy fiú az életembe, akivel egymásba szerettünk. Ő már akkor a főiskolát csinálta, meglehetősen jó családból származott, és nagyon okos is volt. Hónapokon keresztül titkoltam, hogy nincs érettségim, és hogy nem vittem igazából eddig semmire. Aztán csak összeszedtem magam, és elmondtam neki. Azt hittem, el fog hagyni, de nem így lett. Bátorítani kezdett, lelket öntött belém.

Így hát, először az életemben, a kezembe vettem a dolgokat. Elkezdtem tanulni, utat keresni, behozni az évek során felhalmozott lemaradást. Nagy küzdelem árán, de meglett az érettségim. Ezen felbuzdulva elkezdtem két OKJ-s képzést és megcsináltam a nyelvvizsgát is. Ekkor úgy éreztem, hogy készen állok, hogy végre azzal foglalkozhassak, amivel igazán szeretnék. Már sínen vagyok. Jelentkeztem több olyan irányú egyetemi képzésre is, aminek segítségével ezt megvalósíthatom. A legjobb útnak az óvodapedagógia tűnt.

Minden készen állt: beadtam a jelentkezésemet, kijavítottam a jegyeimet. De ekkor jött a következő csapás. 20 évesen lett egy olyan tartós betegségem, ami miatt nem volt lehetőségem egyik kiszemelt szakra sem bejutni. Hiába küzdöttem, az egészségügyi problémám megbélyegzett, és kizárta, hogy óvodapedagógus lehessek.

Úgy éreztem, nem érek annyit mint más. Úgy éreztem megfosztottak a céltól, amiért olyan sokat küzdöttem. Fel akartam adni. Azt gondoltam, minden hiába volt. Ráadásul ismét eltelt egy év, amíg nem tudtam előre haladni. De ahogy korábban mindig, ismét összeszedtem magam. Elkezdtem más utat keresni, ahogy emberekkel foglalkozhatok. Végül rátaláltam a HR szakra, ahol úgy éreztem, segíthetek másoknak, és a betegségem sem tarthat vissza benne.

A jegyeim viszont nem voltak elég jók. Így ahhoz, hogy egyetemre mehessek ismét javítanom kellett a jegyeimen. Úgyhogy folytatódott a küzdés, ami miattam és a múltban elkövetett hibáim miatt alakult ki.

Három műszakos, napi 10-12 órás gyári munka, és az OKJ iskola mellett nekiálltam kijavítani az érettségi jegyeimet. Ennek eredményeképpen végre sikerült bejutnom az egyetemre. Óriási öröm volt. A családomban elsőként járhattam egyetemre!

Viszont a tanulmányaimat csak levelező tagozaton tudtam folytatni, mert ugye valamiből fenn is kellett tartanom magam. Ekkor kaptam meg életem első irodai munkáját, ahol utána több mint két évig dolgoztam.

Az abszolút mélypont

Nem éreztem jól magamat ezen a munkahelyen, így két év után felmondtam. Igazából fogalmam sem volt, mit is kezdjek magammal. Próbálkoztam ezzel-azzal, de semmi nem érdekelt: én másoknak akartam segíteni, de nem tudtam, hogyan. Kerestem az utamat, de fogytán volt az időm, kellett a pénz.

Ott voltam az utolsó szemeszter előtt, munka nélkül. Gyorsan találnom kellett valami megoldást, hiszen az egyetemet is a saját pénzemből fizettem. Ekkor már három hónapja nem termeltem semmit, és a tartalékaim kimerültek.

Gyorsan kellett munka, és eszembe jutott, hogy imádok kávézni. Úgy döntöttem, barista leszek.

Így is lett. Elkezdtem dolgozni a Cafe frei-nél. Az egyik legforgalmasabb kávézóba sikerült bekerülnöm. Ekkor már havi 200-240 órányi munka mellett csináltam az utolsó szemesztert az egyetemen. Bejártam az órákra, szakdolgozatot írtam, készültem az államvizsgára.

Aztán eltelt pár hónap. Fizikailag kezdtem kimerülni, az egészségemre is kezdett hatással lenni a sok munka, és rájöttem, nem akarok életem végéig ennyit dolgozni. A HR-el szerettem volna foglalkozni. Adódott egy lehetőség a cégen belül, hogy bekerülhessek a HR csapatba. Megragadtam, és beadtam a pályázatomat, bár még nem volt semmilyen tapasztalatom, sőt diplomám sem. Viszont a vezetőknek tetszett a lelkesedésem, és adtak egy lehetőséget.

Ebben az időben már annyira stresszes voltam és negatív, hogy ez rányomta a bélyegét mindenre, amit csináltam. Életem egyik legfontosabb kapcsolata sínylette ezt meg. Párommal, az akkor már közel 8 éves kapcsolatunk került kritikus helyzetbe: párom elköltözött. Ez lelkileg nagyon megviselt. Ő volt a lelki társam, akire mindig számíthattam. Az egyetlen férfi az életemben, aki mindig mellettem állt.

Év végére olyan mélyre kerültem lelkileg ismét, hogy azt hittem vége mindennek. Ott voltam egyedül, teljesen összetörve. Egy hétre rá pedig a munkahelyemet is elveszítettem. Totális mélypont. Egyedül, munka nélkül, pénz nélkül, lelkileg romokban.

Viszont ebben az időszakban egy nagyon fontos dologra jöttem rá, ami megváltoztatott mindent.

Egész életemben csak hajtottam. Mindenkinek bizonyítani akartam. Mindenkinek meg akartam felelni. Mindig undorodtam saját magamtól. Nem tudtam eléggé becsülni magam, az elért sikereimet az életemben. Hiába a közel nyolc év küzdelem, ha közben nem éreztem jól magam benne. A negativitásommal leromboltam mindent, amit felépítettem. És miért?

Csak azért mert nem mertem szembenézni a saját démonaimmal. Igazából én nem hittem saját magamban soha. Nem válalltam felelősséget a saját tetteimért, mindig másokat hibáztattam értük.

Amikor viszont rám szakadt az egész addigi életem minden hibájának következménye, nem maradt más lehetőségem, mint szembenézni ezekkel.

És megtettem.

Hogy mi történt ekkor?

Az egész testemet a szüntelen fájdalom járta át, alig kaptam tőle levegőt. Úgy éreztem, hogy soha nem ér véget. Emellett viszont mérhetetlenül megkönnyebbültem, és elkezdtem előre nézni, azon gondolkozni, hogy hogyan jöhetek ki ebből, és hogyan élhetem azt a teljes és boldog életet, amit közel 28 évig hajtottam.

Egy teljesen új világ nyílt ki előttem. Nem ismertem lehetetlent, mindent megtettem. Elismertem, bocsánatot kértem, fejlődtem. Elkezdtem gőzerővel fejleszteni magamat, és elkezdtem coachhoz is járni. A coach óriási segítséget jelentett. Ez egy borzasztóan kemény, de rendkívül tanulságos időszak volt a számomra. Mondhatni új ember lettem.

Ezért mondom neked is azt, hogy legyen bármilyen nehéz is most a helyzeted, tűnjön bármilyen kiábrándítónak az élet. Ha fenntartod a hitet magadban, ha nem hagyod, hogy kialudjon a lelkesedésed, akkor meg fogod találni a kiutat a gödörből. Hidd el, én jártam már mély gödrökben, és szeretnék melléd állni, és segíteni, hogy te is kijuss belőle.

Szeretnék átadni egy darabot abból az erőből, amit én ezekből a szörnyűségekből merítettem. Szeretnélek kézen fogni, és kivezetni a sötétből, hogy te is megtaláld, mit akarsz az élettől, és miként lehetsz a magad ura: boldog, elégedett, magabiztos.

Hogyan lettem coach?

Amikor a legmélyebben voltam jöttem rá, hogy mindig is a másokkal való közös munka, mások meghallgatása és megértése volt az, ami a legnagyobb örömmel töltött el. Mindig is szerettem volna coach lenni, de sosem hittem magamban eléggé. Viszont ez az időszak erőt adott, és az utolsó forintomat, a vésztartalékomat befizettem egy ICF által elismert coach képzésbe, és egy csomó könyvet is elkezdtem olvasni ezzel kapcsolatosan.

Először ismeretségi körből jöttek ügyfelek, akiknek nagyon sokat segített a coaching. Ők főként vállalkozók voltak, és a bíztatásukra elkészítettem ezt a honlapot. Ezzel megnyílt a lehetőség számodra is, hogy kipróbáld, milyen egy coaching. Szerintem mindenkinek szüksége van legalább egy coachra: akár azért, mert mélyen van, akár azért, mert szeretne magasabbra jutni. A fejlődés az életünk része, a boldogságunk egy építőkockája. Ha nem fejlődsz, akkor elveszíti az élet az értelmét.

Remélem a történetem inspirált téged is, hogy kitarts amellett, amit igazán akarsz. Legyen bármilyen nehéz is, hiszem, hogy ha igazán akarod, képes vagy rá.

Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor nekem vagy börtönben, vagy valamilyen szörnyű életben kellene lennem most. De sikerült túlnőnöm a környezetem által adott lehetőségeken azáltal, hogy fejlesztettem magam, és a sorozatos kudarcok ellenére is kitartottam.

Párommal ismét egy párt alkotunk, a kapcsolatunk jobb, mint korábban valaha. Végre azzal foglalkozom, amit szívből szeretek, a magam ura vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Megbékéltem magammal, célokat tűztem ki, és olyan életet teremtek magamnak, amilyet csak akarok.

A fejlődésünk, és ez az út azonban még közel nem ért véget. Hiszen véleményem szerint ez egy örök utazás, ahol nincs return jegy. Gyere, és tarts velem te is ebben. Éljük együtt azt az életet, amit mindig is kerestünk.

Ha inspirálónak találtad a történetet, oszd meg másokkal is, hátha nekik is erőt ad!

Ha készen állsz, hogy a kezedbe vedd az életed, akkor gyere és dolgozzunk együtt!