Este van. Ádám alszik. Ma enyém az éjszaka Kilánnal. Megetettem. Ringatom a karjaimba, hogy újra álomra szenderüljön. Miközben ezeket csináltam, csak figyeltem őt. Ahogyan néztem az jutott eszembe, hogy milyen védtelenül jövünk a világra.

Lélegezni csak az orrunkon keresztül tudunk. Nem tudunk mást csinálni, csak feküdni. Nem tudunk egyedül enni. Nem tudunk elmenni a wc-re. Nem tudunk járni, mégcsak ülni sem. Nem tudjunk használni a kezeinket. Egyáltalán nem ismerjük a testünket, sőt azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk.

Aztán, ahogyan telik az idő elkezdjük hason lévő pozícióban felemelni a fejünket. Viszont ekkor még nem tudjuk tartani csak pár másodpercig. Aztán egyre több ideig. Majd a mellkasunkkal még feljebb emelkedünk, tekintgetünk.

Elkezdjük megismerni a kezeinket. Elsőnek még azt sem tudjuk mi az. Csak koordinálatlanul kalimpálunk velünk. Aztán egyre jobban megnézzük őket, ismerkedünk a különböző játékokkal. Később már meg tudjuk fogni őket, majd utána nyúlni, egyik kezünkből a másikba átadni.

Megtanulunk minden irányba fordulni. Ugye milyen jó tud lenni, hogy nemcsak a hátunkon tudunk aludni? 😊

Később pedig felülünk, kúszunk, mászunk. Megtanulunk beszélni és járni. Ezek után pedig miénk lesz a világ. Megyünk mindenfelé, felfedezünk mindent, amit csak tudunk. Közben nagyokat nevetünk, na meg néha el is esünk. 😊

Ebbe az egészbe belegondolni hihetetlen. Honnan indul egy emberi élet, hova jut el az évek során. Ha nem látnám az egészet a saját szememmel, elképzelni sem tudnám.

Sokáig olyan szabadok vagyunk. Szeretünk mozogni, új dolgokat kipróbálni, legyen az szinte bármi. Minden különleges és új. Mi pedig csak meg akarjuk ismerni. El akarjuk dobni a labdát, majd utána futni. Sétálni egy parkban, megtalálni a legmenőbb játszóteret, ahol kedvünkre mehetünk egyik játékról a másikra. Imádunk az eső borította tócsában ugrándozni, nyakig lenni a sárban.

Viszont az évek alatt, ahogyan felnővünk, ezek elvesznek. Már sok minden nem különleges. Már nem azért szaladgálunk csak, hogy jól érezzük magunkat. Már nem azért dobálgatjuk a labdát, mert piros és pöttyös, meg mert a magasba száll és mi elkaphatjuk.

Minden áron ki akarjuk hozni testünkből a maximumot. Addig hajtjuk, amíg bírjuk. Sokszor nem hallgatunk a testünkre, csak megyünk és megyünk, hogy elérjük a vágyott eredményt. Ezek után sok esetben eljön egy plafon, ahonnan már nincs tovább. Akkor jön aztán a zuhanás.

Mi lesz ekkor?

Ami sokáig öröm volt, jól éreztük benne magunkat, imádtuk csinálni, az átmegy abba, hogy már a hátunk közepére se kívánjuk, elkezdjük nem szeretni. Kiveszik belőle a játék.

Akinek nem inge, nem veszi magára ezeket a sorokat. Ez egy meglátás és annak egy szelete. Azt hiszem lennének más gondolataim is ezzel kapcsolatban. Viszont nézzétek el nekem, hogy éjjel negyed 12-kor ez az, ami belőlem jön.

Szóval én éveken keresztül imádtam sportolni. A szívem mélyén most is. Csináltam az évek alatt sok mindent, de csakis a mozgás öröme miatt. ( na jó az elején pár hónapig szerettem volna fogyni is pár kilót ) Ennek ellenére nem ez volt a fő cél, hanem az, hogy mozogjak.

Aztán egy téli estén csak úgy, minden megfontolás nélkül elmentem futni. Emlékszem elsőnek 5 km-et sem tudtam lefutni megállás nélkül. Majd szépen, fokozatosan fejlődtem. Ekkor még mindig csak az öröm volt a futásban. Voltak persze célok, de talán így visszatekintve azt hiszem, azok kellően reálisak, elérhetőek voltak.

Elhatároztam, hogy lefutok egy félmaratont. Versenyre viszont nem szerettem volna elmenni addig, amíg nem vagyok benne 1000%-ig biztos, hogy meg tudom csinálni. Egyrészt szeretek biztosra menni, másrészt meg nem akartam, hogy a záróbusz vegyen fel. 😊 És sikerült.

Ezelőtt körülbelül egy évvel kezdtem el a futást. Óriási boldogság volt számomra, hogy egyedül, edző nélkül ezt megcsináltam. Itt még mindig telefonnal mértem a futásaimat. Nem volt sem okosórám, sem semmilyen speciális dolgom, amit a futok használnak.

Ahogy telt az idő, egyre többet akartam. Több futóversenyt, több futócuccot, jobb tempókat. Rólam viszont tudni kell, hogy a fejlődés nálam viszonylag lassú. Nagyon sokat kell foglalkoznom valamivel, hogy jó eredményt érjek el. És még akkor sem biztos, hogy az kimagasló. Bár attól függ mihez képest.

Elkezdtem más futókat megismerni, közösségekbe járni. Felregisztráltam A Strava-ra. Ez egy sport applikáció, amin az óránk segítségével vezetni tudjuk a futásainkat, edzéseinket és a fejlődésünket is nyomon tudjuk követni rajta. Az Instagram-on is követni kezdtem a sportolókat. Ezt a Strava-n is megtettem.

Ezek egy ideig motiválóak voltak. Csomószor elképzeltem, hogy milyen jó lesz, amikor majd én is eljutok oda. Engem is követnek majd, motiváló hatással leszek másokra, mindenki imádni fog.

Megsúgom nem így lett….

Egyre inkább a teljesítmény vált számomra fontossá. Olyan szerettem volna lenni, mint azok a gyors, sokak számára hibátlan sportolók. Próbáltam mindenhová beilleszkedni, a lehető legtöbb eseményen ott lenni. Viszont a számok nálam nem úgy jöttek, ahogyan azt terveztem. Ettől pedig egyre frusztráltabb lettem.

Nem voltam elégedett magammal. A kitűzött cél elakartam érni akkor is, ha beleszakadok. Ami addig motiváló volt, az még nagyobb nyomást helyezett rám, hogy jó legyek. Láttam, ahogyan sokan sikert sikerre halmoznak, legyenek ők régi motoros, vagy viszonylag új futok. Úgy éreztem, hogy mindenki lehagy engem. Ettől pedig egyre inkább ostoroztam magam.

Nem arról volt szó, hogy ne örültem volna mások győzelmeinek, eredményeinek, sőt. Olyan jó volt látni, hogy a munka meghozza gyümölcsét, hogy haladnak. Voltak közöttük számomra fontos emberek is, így ott kifejezetten nagy volt az öröm. Mégis, amikor ezeket láttam, akkor újra és újra előtört bennem, hogy én nem vagyok elég jó, nem vagyok képes ilyen eredményekre. A büszkeség mellett az volt bennem, hogy mekkora szar vagyok.

Ez az időszak eltartott szerintem legalább másfél évig. Aztán terhes lettem.

Ekkor már kénytelen voltam lassítani. Nem futhattam, nem edzhettem a megszokott szokásaim szerint. De én ekkor nyomtam mindent, ameddig csak lehetett. Mindig épphogy a határon voltam, de nem akartam abbahagyni. Ekkor még mindig éreztem a nyomást. Aztán, ha jól emlékszem a hatodik hónap körül letöröltem magam a Strava-ról. Egyszerűen már nem bírtam nézni, hogy másoknak hogy megy. Mindig az jutott eszembe, hogy nekem most nem lehet és hogy kitudja meddig nem is szabad majd.

Aztán a hetedik hónaptól már nem tudtam futni. A hasam szinte rögtön jelzett, hogy álljak le. Innentől már csak a kondiban edzettem legalább heti 5 alkalommal, plusz rengeteget sétáltam. Majd a 36. héttől már ezek sem mentek. Feküdnöm kellett. Ja meg ezen időszak alatt egyszer kórházba is kerültem.

Most pedig itt vagyok. Kilán 16 hetes, lassan 4 hónapos. A sportom ez idő alatt megjárta a fellendülést és a lejtőt is. Jelen pillanatban a lejtőben vagyok. Nem futhatok még legalább két és fél hétig. Ezzel közel három hónapja. Ebben az időben volt egy-két próbálkozás, de a testem megálljt jelzett. Az edzéseim is közel nem olyan komolyak, mint a terhesség előtt voltak. Bár nekem jelenleg ezek is eléggé azok. 😊

Az testem, az egészségem még nem áll készen a teljes visszatérésre. Pedig higgyétek el én próbálkoztam.

De most türelmesnek kell lennem. Ha pedig ez sikerül és nem őrlöm magam, akkor a dolgok elrendeződnek majd. Tanulom elfogadni a testem. Tanulom elfogadni, hogy nem tudok mindent kontrollálni. Tanulom elfogadni, hogy lehetséges nem leszek annyira jó, mint sokan mások. Tanulom értékelni, hogy van lábam, amin járhatok, van kezem, amivel foghatok, és a jelen időszakot eltekintve egészséges vagyok. Ez utóbbi sokakról sajnos nem mondható el. tanulom meglátni, hogy nem minden arany, ami fénylik és, hogy egyáltalán az, hogy minden nap teszünk valamit az egészségünkért az legalább olyan pompás, mint egy arany érem.

Szóval néztem Kilánt, ahogyan eszik, majd azt, ahogyan elalszik a kezeim között. Közben sírtam a meghatottságtól, és egy kicsit attól, hogy mennyire elfeledkeztem a testem, az egészségem hálájáról.

Természetesnek hihetjük, hogy járni tudunk, hogy bármit megtehetünk, de ez nincs így. Jó ideig védtelenek vagyunk, idő kell ahhoz, hogy felálljunk. Amikor pedig már futkározhatunk, egy idő után minden természetessé válik. Elfeledkezünk arról, hogy honnan indultunk. Elveszik a tánc.

Ha javasolhatok valamit, akkor az az, hogy az egészségetek és a tánc lebegjen minden edzés alkalmával a szemetek előtt. Hogy távolítsatok el minden olyan dolgot, ami káros hatással lehet az önfeledt sportra. Hogy ismerjétek meg magatokat annyira, hogy tudjátok, hogy mi az, ami szolgál titeket, és mi az, ami elvesz belőletek.

Én minden nap újra és újra tanulom, gyakorlom ezeket. Tegyél te is így.

Köszi, ha olvasol. Csodás táncokat neked. Legyen az bárhol bármi.